Miután harmadik kalandját követően Indiana Jones 1989-ben szögre akasztotta kalapját, sötét és ínséges idők köszöntöttek a természetfeletti elemekkel átszőtt kalandfilmek népes rajongótáborára. A Spielberg–Lucas–Ford triumvirátus azóta is ígérgeti, no meg halogatja a műfaj csúcsának számító sorozat sokunk által várva várt negyedik részét (jelenleg épp 2008-ra tervezik a bemutatót, de a korábbiakból kiindulva kéretik némi szkepticizmussal kezelni ezt a dátumot is), trónkövetelőből pedig nem sok akad – alacsony színvonalú darabból viszont sajnos annál több (Lara Croft - Tomb Raider, Van Helsing, A szövetség, Golyóálló szerzetes).

Ezen a fronton mindössze három kimagasló színvonalú popcorn született a poszt-Indy korszakban. Ezek közül kettő az Egyiptom-kultusznak hódolt: a Csillagkapu sci-fi, A múmia pedig szörnyfilmes vonatkozásokkal fűszerezte ezt. Mindkettőnek megvolt a lehetősége igazi mozilegendává válni, előbbi azonban egy rendkívül sikeres tévésorozat formájában folytatódott, s ezért jelenleg sokkal inkább tévészériaként, mint mozifilmként él a köztudatban, utóbbi nimbuszát pedig egy gyermeteg második rész (A múmia visszatér) és egy felesleges spin-off (A Skorpiókirály) csorbította. Bizony, A Karib-tenger kalózai a nevető harmadik, és ezt a státuszt a folytatás csak tovább erősíti.

Pedig – ha eltekintünk Steven Spielberg egy szem Hookjának visszafogott sikerétől – kijelenthetjük, hogy a Douglas Fairbanks, Errol Flynn és Burt Lancaster korában oly divatos kalózfilm az utóbbi évtizedekben még a westernnél is népszerűtlenebb műfajjá vált. Mert ez nemcsak halott, de kifejezetten gyilkos műfaj volt jó ideig. A Roman Polanski rendezte Kalózok gyártói még szerencsésnek mondhatják magukat: filmjük „csupán” bukott egy orbitálisat; Renny Harlin A Kincses sziget kalózai című mozija viszont szó szerint tönkretette a Carolco Picturest. Akadt két kudarcba fulladt rajzfilmes próbálkozás is: a Disney-féle A kincses bolygó a cég történetének legveszteségesebb darabja lett, a DreamWorks pedig a Szindbád - A hét tenger legendája bukása után zárta be hagyományos animációs részlegét. De A Karib-tenger kalózai franchise igen látványosan tudott fordítani a zsáner népszerűségén: a Holtak kincse alcímre keresztelt második rész kapcsán másról sem lehet hallani, mint bevételi rekordokról.

Will Turner (Orlando Bloom) és Elizabeth Swann (Keira Knightley) esküvői terveit váratlanul összezúzza a tény, hogy letartóztatják és halálra ítélik őket Jack Sparrow kalózkapitány (Johnny Depp, aki ismét kiemelkedik az egyébként kitűnő szereplőgárdából) megszöktetéséért. Kapnak egy lehetőséget a kegyelemre, ennek azonban elengedhetetlen feltétele Jack megtalálása, ő viszont időközben azon ügyködik, hogy egy régi adósságát törlessze Davy Jones (Bill Nighy) felé.

A Holtak kincse állja az összehasonlítást A Fekete Gyöngy átkával, s azon folytatások közé tartozik, amelyek színvonalban egyáltalán nem maradnak el az első résztől. Ebben nagy szerepe van a változatlan alkotógárdának, bár A múmia visszatér kapcsán megtapasztalhattuk, hogy ez azért nem mindig életbiztosítás. Azon van itt a hangsúly, hogy ugyanezek az alkotók elég bátrak ahhoz, hogy kissé komorabbra vegyék a hangvételt, de úgy, hogy azért az első rész védjegyének számító humor és kaland se szenvedjen csorbát. Ilyen tekintetben a Holtak kincse úgy viszonyul A Fekete Gyöngy átkához, mint A Birodalom visszavág a Csillagok háborújához. De erről majd később.

Gore Verbinski, a hollywoodi új generáció legsokoldalúbb rendezője (vajon gondolná valaki, hogy az Egértanya és A kör ugyanazon direktor nevéhez fűződik?) Az időjós szatirikus, keserédes, nagyvárosi miliőjéből csöppent vissza a kalózok világába. Szemmel láthatóan rendkívül élvezi, hogy ismét nagyszabású akciójeleneteket vezényelhet: a kannibálok szigetén játszódó és az óriáspolip támadásait bemutató képsorok könnyen lehetnek a nyár leglátványosabb kalandjai. És persze ezúttal is ötletes, izgalmas, dinamikus vívásokat láthatunk a vásznon.

Ezen kívül korántsem elhanyagolandó tényező, hogy a gigantikus marketing, szemkápráztató látvány és sztárszereposztás mellett bombabiztos forgatókönyv támasztja alá a mozi sikerét (megjegyzem, ennek minden film esetén így kellene lennie). Ted Elliott és Terry Rossio az Aladdin és a Shrek után újra bebizonyítja, milyen remek érzékkel tudják napjaink közönsége elé tálalni a régmúlt korok meséit, mítoszait. Érdemes megfigyelni, hogy az írók a régi Star Wars-trilógiában használt karakterológiával és hatásmechanizmussal dolgoznak. Az első részben csatasorba állították a karaktereket: a simlis, de szerethető kalózt (Han Solo/Jack Sparrow), a tiszta lelkű, szegénysorból származó hőst (Luke/Will) és a nemesi környezetben felnőtt, de talpraesett amazont (Leia/Elizabeth). Most egyfajta szerelmi háromszögbe rakják őket. Will éppúgy fordulóponthoz jut apjával kapcsolatban, mint Luke a Birodalomban, a Hanhoz hasonlóan egy alvilági alaknak adós Jack sorsáról pedig vétek lenne bármi konkrétumot elárulnom… Már A Jedi visszatért vetíti elő, hogy egy primitív törzs (ewokok/kannibálok) istenként tisztel egy szereplőt, és vacsorának szán egy vagy több másikat. És ha már itt tartunk: a konfliktusok igazi megoldása esetünkben is a trilógia harmadik darabjára marad majd (a szálak ideiglenes elvarrása az űreposz középső részében zökkenőmentesebb, mint itt). Ez persze nem plágium, hiszen a Star Wars is számtalan forrásból dolgozott, inkább szerencsés adottság: Lucashoz hasonlóan Elliott és Rossio is ismeri a siker kulcsát, és ami még fontosabb, tudják is, hogyan kell bánni vele.

Még egy érdekes apróságra felhívom a kedves olvasó figyelmét. Az angol címben szereplő „chest” ládát és mellkast egyaránt jelenthet. Akármilyen furcsának is tűnik, Elliottnál és Rossiónál egyszerre jelenti mindkettőt! Tessék figyelni, tessék gondolkodni!